A kommunizmus magyarországi születése a Magyar Kommunista Párt megalakulásával 1947-re tehető. Az egypárti diktatúra kiépítésével olyan pártállami rendszert kívántak kialakítani, amely felszámolja a magántulajdont, eltörli a magyar hagyományokat és tradicionális erkölcsi értékeket.
A pártállami rezsim majdnem fél évszázados uralma alatt tudatosan és módszeresen tiporta lábbal az emberi- és szabadságjogokat:
– államosította a magántulajdont,
– tiltotta az egyházak működését,
– megtagadta a szabad sajtó és a véleménynyilvánítás jogát.
– Életképtelen gazdasági rendszerrel taszította nyomorba a társadalmunkat,
– és hamis ideológiától hajtva földelte el történelmi hagyományainkat, kulturális értékeinket.
Erkölcsi mércét nem ismerve üldözte mindazokat, akik ellenálltak, mást gondoltak, vagy a külső hatalom írta agresszív eszme által üldözendőnek ítéltettek. Letartóztatások, bebörtönzések, kínzások, vallatások, koncepciós perek, internálások és kivégzések tartották félelemben emberek millióit. A mindennapokat az állandó fenyegetettség, a társadalmi bizalmatlanság jellemezte. Az ÁVH a törvények felett állt. Az egyéni és kollektív bűntudat kialakításával azt az érzést keltették, hogy mindenki ellenséggé válhat, bárkire sor kerülhet.
Az Országgyűlés 2000. június 13-án elfogadott határozatával minden év február 25-ét a Kommunizmus Áldozatainak Emléknapjává nyilvánította. 1947-ben ezen a napon Kovács Bélát, a Független Kisgazdapárt főtitkárát a megszálló szovjet hatóságok jogellenesen letartóztatták, majd a Szovjetunióba hurcolták.
Letartóztatása az első állomása volt annak az eltervezett folyamatnak, amely során a kommunista párt az ellenszegülők kiiktatásával a totális egypárti diktatúra kiépítése felé haladt. A választójogi törvény önkényes módosítását követően megtartott kék-cédulás választásokkal végleg felszámolták a demokrácia utolsó pilléreit. A képviselő önkényes fogva tartása a demokratikus jogok lábbal tiprásának jelképévé vált, amely a pártállami rezsim majdnem fél évszázados uralmát jellemezte.
Több százezren vesztették életüket kényszermunkatáborokban, vagy kegyetlen kivégzés által. A málenkij robot több mint 600 ezer ember életét tette tönkre. És hányan lehettek, akiket a diktatúra hétköznapi valósága testileg és lelkileg megnyomorított. A rendszer áldozata volt az is, akit vallattak és kínoztak, akit megbélyegeztek, akit kirekesztettek vagy börtönbe zártak, akit csoport- vagy vallási hovatartozása miatt üldöztek. Mindenki, akit megfosztottak a szabad cselekvés és választás lehetőségétől.
Az Emléknap évről-évre való megszervezésének célja, hogy emberközelbe hozza a kommunizmus korszakát a mai fiatalok számára. A megemlékezések segítenek megértetni a felnövekvő generációkkal, mi történt Magyarországon 1945 és 1989 között.
“A jövendő nemzedékek előtt kötelességünk feljegyezni a 20. század bűneit és biztosítani, hogy azok soha nem ismétlődhetnek” – írta Milan Kundera cseh író.
Február 25-én emlékezzünk a több tízezer, családjától elválasztott és kényszermunkatáborba hurcolt honfitársunkra, a koholt vádak alapján mészárszékre küldött emberekre, az ellenállóként mártírhalált halt hősökre. Ezen a napon idézzük mindazok emlékét, akik az erőszakrendszer áldozataivá váltak, családtagjaikra és szeretteikre, akiket a kommunista rezsim meghurcolt és kiszolgáltatott. És ezen a napon emelt fővel emlékezhetünk minderre, mert egy letűnt rendszer bűneit emlegetjük, amelyet a nemzet kitartása és a szabadság iránti olthatatlan vágya örökre eltemetett.
Engedjék meg nekem, hogy ma a Kommunizmus Áldozatainak Emléknapján a családomra is emlékezzek:
– Dédnagyapámra, akit egy donyecki bányában embertelen körülmények között kényszerítették munkaszolgálatra, amelybe belehalt.
– Apám nagybátyjára, aki több évi munkaszolgálat és szenvedés után ugyan hazajött, de megrokkanva, süketen élte le életét.
„Soha többé nem tűrjük el, hogy ilyen történhessen velünk!”
(dr. Angeli Gabriella beszéde a 2015.02.25-i megemlékezésen hangzott el)
