„Aludjatok, ti áldott hőseink, pihenj te néma hadsereg!
Ringasson békén a távoli rög, s ne bántson könny, mely értetek pereg.
Aludjatok csak Don menti holtak, folyó mentén szunnyadó bakák,
Aludjatok csak, néma szent hadak, pihenni édes, pihenni jó,
S nyugtasson a Donnak zúgása, mint a Tisza folyó.”
dr. Zempléni Miklósnak, a 2. magyar hadsereg egykori honvédorvosának „A boldog szunnyadókhoz” című versének részletével köszöntöm Önöket.
Tisztelt Emlékezők!
1942 tavaszán a magyar politikai vezetés a győzelem reményével küldte a frontra a 2. Magyar Hadsereg katonáit. Olyan végső támadást remélve, mely a szovjet hadsereg összeomlását eredményezi. A hozzájárulásnak szánt hadseregből alig maradt élő katona. A doni katasztrófáról hallgatott mind a Horthy-, mind a kommunista rendszer. Nagyon sokáig nem lehetett tudni, mi is történt 42-43-ban a Szovjetunióban. És amit még ma sem látunk teljesen tisztán, mit is keresett a 2. magyar hadsereg a Don-kanyarban, miért bocsátották katonáinkat a német hadvezetés rendelkezésére, és hányan vesztek oda?
Sokunknak van olyan rokona, családtagja, aki a Don-kanyarban áldozta életét, vagy sebesülten, ill. szovjet fogság után tért haza. Tisztelt Emlékezők! Engedjék meg, hogy ma nagyapámra, édesanyám apukájára is emlékezzek, akit a 2. Magyar Hadsereg szakaszvezetőjeként küldtek a Don-kanyarba. Urivnál kapott tüdőlövést. Rengeteg vért vesztett. Egy bokor alján feküdt, amikor a szanitéc rátalált. Gézzel, és – hihetetlen, de – földdel tömte be nagyapám sebét, nehogy elvérezzen.
„Minden katona szeptemberben haza fog jönni” – így búcsúzott Kállay Miklós miniszterelnök 1942. májusi beszédében a hadszíntérre vonuló honvédektől. Nagyapám esetében ez a mondat igaznak bizonyult. 1942 szeptemberében tették fel az akkoriban utolsóként induló, sebesülteket szállító vonatra. Így élte túl, 21 évesen, a folyó nyugati partján lévő hídfőállás elfoglalására indított szovjet támadást.
Az urivi harcokról nem sokat beszélt. Annyit azonban tudunk, hogy megfelelő felszerelés nélkül küldték harcolni, és teljesíthetetlen feladattal bízták meg, de nem volt más választása. Harcolt, és bajtársaival együtt kitartottak állásaikban, amíg csak lehetett. Kötelességtudatból harcolt, hiszen katona volt. Hogy szakaszából hányan élték túl azt a bizonyos támadást? Sohasem említette. Nem tudta, vagy nem akarta tudni.
1942 tavaszán mintegy 200 ezer katonát küldtek ki a Don-kanyarba, de már az év novemberében döntöttek arról, hogy egy 45-50 ezres kontingenst is kiszállítanak a magyar katonák egy részének leváltására.
„Kétszázötvenezer magyar férfi áll a Don partján. A hőmérséklet váratlanul jelentősen csökken: mínusz 35 fokot mutat a hőmérő. Befagytak az akkumulátorok, az őrök keze ráfagy a puskára. Vakító fehérség, csend. Csak meghalni lehet, hátrálni nem.” – írta Nemeskürty István Requiem egy hadseregért című művében.
A legénységnek napi 5-6 óra pihenés jutott, a 18-19 óra harctéri szolgálat után. A hadsereg anyagi felszereltsége, fegyverzete messze elmaradt a korabeli nemzetközi színvonaltól. A katonai vezetés tisztában volt a felszerelés problémáival, azonban mindenki gyors német győzelemre, könnyű hadjáratra számított. A szövetséges német hadvezetés pedig ígéretet tett arra, hogy szükség esetén a hadsereget ellátja a hiányzó fegyverzettel. De mint annyi ígéret a történelem során, ez sem vált valóra.
Vécsey Béla alezredes, ezredparancsok így írt pepita füzetébe: „Ma volt a főszállásmester helyettesével értekezlet, furcsa dolgok hangzottak el. Nincs üzemanyag, lőszer, élelem, lótáp. Szép kilátások a télre. Minden felvételezést fogatolt járművekkel kell csinálni, de a lovaknak nem adnak enni. Dolgozzanak a hadifoglyok! De nem adnak nekik enni. Így termeljük tudatosan a partizánokat … „
„Csak hadd jöjjenek, – mondta Szabó László vezérőrnagy – kifent bicskákkal várjuk őket. Azon imádkozzatok, hogy ne másutt, hanem itt támadjanak.” Nem imádkoztak, mégis ott támadtak másnap reggel. 1943. január 12-én bekövetkezett, aminek be kellett következnie. A hadvezetés csak a gyorsaságon lepődött meg, többé-kevésbé.
A mínusz 30 fokos hidegben, erős harckocsi támogatással megindult a szovjet támadás. Ilyen hidegben percekig sem lehet elevenen maradni a hóban fekve. A gyalogezred teljesen felmorzsolódott. A szovjetek áttörtek, és a magyar hadsereg hátába kerülve megsemmisítették az arcvonalat tartani próbáló magyar csapatokat.
„Már nem emlékszem pontosan, – írta Lajtos Árpád vezérkari őrnagy visszaemlékezéseiben – hogy még 13-án, vagy 14-én reggel történt, hogy vitéz Szabó László vezérőrnagy idegösszeomlásos állapotban esett be a hadsereg vezérkari főnök szobájának ajtaján. Majdnem sírva mondta, hogy „oda a hadosztályom”.
A 2. magyar hadsereg hősiesen harcolva pusztult el. „Ezek az emberek megfagytak és elvéreztek és meghaltak és megsebesültek és szenvedtek és megőrültek és hóvakságot kaptak és éhen haltak, és kihunyó tudatuk utolsó értelmes fellobbanásával hazagondoltak, igen, a hazájukra – Nemeskürty István ezekkel a szavakkal jellemezte a felfoghatatlan borzalmat. El kell ismerni, hogy a katonák erejükön felül teljesítették a kötelességüket.
Akik még életben voltak, pánikszerűen menekültek. A szabadban való tartózkodás az óriási hidegben megtörte az emberek fizikai és erkölcsi erejét. „Egész sorok maradtak megfagyva a harc helyén.” – közölte a jelentés.
A szovjetek a fegyverteleneket nem bántották. Ennek hatására a legénység eldobálta fegyvereit és megindult a hómezőkön keresztül nyugat felé. A rendes utakat elkerülve vonultak vissza, egyrészt szovjet légitámadásoktól, másrészt saját tisztjeiktől és tábori csendőrségüktől való félelmükben.
Több összecsapásra került sor a szintén visszavonuló, de rendezettebb és jobban felszerelt német csapatokkal, akik a honvédek maradék felszerelését erőszakkal elvették, illetve nem engedték őket az általuk megszállt falvakban éjszakázni. A rendkívüli hidegben minden éjszaka a legyengült, lerongyolódott emberek ezrei fagytak halálra, az életben maradottak pedig tovább vánszorogtak.
Úgy 130 ezerre tehető a 2. magyar hadsereg csaknem egyéves keleti hadszíntéri tevékenysége során elesett, megsebesült és fogságba esett honvédek és munkaszolgálatosok száma – vallja Szabó Péter hadtörténész. Közülük 49-50 ezren estek el, s csaknem ugyanennyien sebesültek meg. A szovjet rádió hivatalos jelentését alapul véve 27-28 ezerre tehető a hadifoglyok száma, közülük kevesen térhettek haza.
Az 1943. januári szovjet offenzíva megindulását követően a munkaszolgálatosok szenvedték el arányában a legnagyobb veszteségeket. A történész szerint azt sem lehet pontosan tudni, hogy a sebesülten hazatérők közül hányan haltak meg itthon.
Tisztelgünk a hősök előtt és őrizzük emléküket.
Dr. Angeli Gabriella
önkormányzati képviselő
