Bernáth Ferenc napszámos, élt 32 évet
Berta Antal béres, élt 44 évet
Berta Somogyi János napszámos, élt 44 évet
Császár István szolgabíró, élt 32 évet
Csiszár Jenő tanító, élt 20 évet
Gallina Zoltán érseki uradalmi intéző, élt 43 évet
Horváth Gyula zenész, élt 32 évet
Horváth Lajos joghallgató, élt 21 évet
Kálmán József fakereskedő, élt 40 évet.
Kovács Gergely napszámos, élt 50 évet
Kővágó Sándor gépész, élt 27 évet
Lesnik István borbély, élt 26 évet
Mészáros Ignác tanítóképzői tanár, élt 30 évet
Musza József cipész, élt 43 évet
Ribáry József földműves, élt 45 évet
Rigó Ferenc napszámos, élt 17 évet
Romsics János földműves, élt 40 évet
Szabadi István napszámos, élt 37 évet
Varajti József földműves, élt 17 évet
Vargacz Gergely halomi földbirtokos, élt 42 évet
Tisztelt emlékezők!
A tavalyi év óta nemcsak a gyökereikkel az életet adó anyaföldbe mélyen kapaszkodó, az utolsó lélegzetvételt azóta sem felejtő berkenyefák, de az itt felállított emléktábla is őrzi az utókor számára azon kalocsaiak nevét, akiket 1919. június 24-én utolért az egész országon végigsöprő kommunista mozgalom politikai indíttatású erőszakhulláma. 96 évvel ezelőtt Szamuely Lenin Fiai kegyetlenül felakasztották és főbe lőtték azokat, akikről úgy vélték az új rend, a Tanácsköztársaság ellenségei.
Magyarországon közel hatszázan adták vérüket a „proletár ökölért”, melyről Szamuely Tibor ezt mondta győri beszédében április 20-án:
„A hatalom a kezünkben van. Aki azt akarja, hogy visszatérjen a régi uralom, azt kíméletlenül fel kell akasztani. Az ilyeneknek bele kell harapni a torkába. A magyarországi proletariátus eddigi győzelme nem került különös áldozatokba. Most azonban szükség lesz arra, hogy vér omoljon. A vértől nem kell félni. A vér – acél: erősíti a szívet, erősíti a proletár öklöt. Hatalmassá fog tenni bennünket a vér. A vér lesz az, amely az igazi kommunvilághoz elvezet minket. Ki fogjuk irtani, ha kell, az egész burzsoáziát….”
Aztán robogott a vonat a Lenin Fiúkkal, akik nemcsak kivégzéseikről, de kegyetlenkedéseikről is hírhedtek voltak. Akár róluk is szólhattak volna Radnóti Miklós költőnk sorai:
„…az ember úgy elaljasult,
hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra,
s míg balhitekben hitt s tajtékzott téveteg,
befonták életét vad kényszerképzetek.”
Aki szembekerült a kegyetlenkedő gyilkosokkal az egy idő után nem az életéért, hanem a megváltó halálért könyörgött, mely számára a megnyugvást, a fájdalmak végét jelentette. Mindez az életben maradt szeretteknek az édesapa, testvér, gyermek halálának fagyos, könyörtelen fuvallatával átitatott levegőjét hagyta, mely minden egyes lélegzetvételnél átjárta a fájó szíveket. Itt keringett a berkenyefák ágai között, a levelek játékában, az ágak ropogásában, beleégett az éveket jelző gyűrűk mélyébe.
1919. június végén Kalocsa szomszédos településén, Dunapatajon tört ki a kommunista tanácskormány ellen az a lázadás, amely aztán végigsöpört a Duna mellékén. A véres bosszú nem maradt el sehol. A megtorlás fájdalma a mai napig ott él a szívekben, a keserű könnyekben, amiket akkor is hullattak az árván maradt gyermekek, a megözvegyült asszonyok, a fiaikat elvesztő édesanyák, amikor négy évtizeden keresztül hivatalosan a gyilkosokat kellett ünnepelni. Azokat a gyilkosokat, akik bosszúból, megfélemlítésből öltek.
Tisztelt emlékezők!
Nekünk, gyermekeinknek, unokáinknak, az utókornak már megadatik az, hogy emelt fővel, egyenes derékkal és nyílt tekintettel, vértanúként emlékezzünk, ezekre az emberekre, akik napszámosként, tanítóként, uradalmi szolgaként, tanárként, fakereskedőként, földbirtokosként, joghallgatóként élték a kalocsaiak életét. Azt az életet, melyhez az utolsó pillanatig hűek voltak. Gyakorolták azt a hitet, melyet őseiktől kaptak örökségül, s melyet gyermekeiknek is tovább akartak adni és tovább is adtak. Hiszen ne feledjük! A kegyetlen bosszú, az ideológiák mögé bújtatott, tisztára mosdatott gyilkos kezek csak ideig-óráig maradnak tiszták. Az idő kereke forog, a történelem halad. A tisztának mondott kezek vértől átitatott gyilkos szorítása egy idő után nemcsak az áldozatok nyakát fojtja. És a félelem csak ideig-óráig visszatartó erő. Minden egyes félelemben töltött percben ott lappang a tenni akarás, a változtatás vágya.
Hajtsunk most fejet azok előtt, akik mindezek fájó emlékét ránk hagyományozták ezzel is üzenve, hogy
Légy híve rendületlenűl
Hazádnak, oh magyar;
Ez éltetőd, s ha elbukál,
Hantjával ez takar.
A nagy világon e kivűl
Nincsen számodra hely;
Áldjon vagy verjen sors keze:
Itt élned, halnod kell.
Isten áldja vértanúink emlékét!
(Tihanyi Tiborné önkormányzati képviselő megemlékező beszéde a Szent István király utcai emléktáblánál)
