Június 4. Az ellentétek és ellentmondások napja. A történeti Magyarországot szétszaggató trianoni békediktátum aláírásának napja egyben a Nemzeti Összetartozás Napja. E nap a szétszakíttatás és az együvé tartozás szimbóluma. E kettősség között feszülő ellentét az egyik meghatározója az oly-annyira jellegzetes magyar népléleknek.
Tisztelt emlékező közönség!
Divat, napjainkban nagy divat a nemzet bajainak, történelmi traumáinak előidézőiként másokat okolni. Leggyakoribb célpont a Habsburg ármány, melynek elképzelhetetlen szövevénye átjárta a magyar történelmet, s melynek rosszindulata eltérítette, kátyúba sodorta, megakadályozta legnemesebb nemzeti törekvéseinket. Minden bajunkért, így Trianonért is – többek között – a Habsburgokat hibáztatjuk. Azokat a Habsburgokat, akiket az előbbi nézeteket éltető körökből származó royalisták gondolkodás nélkül visszaültetnének a napjainkban is vizionált magyar trónra.
Tisztelt emlékező közönség!
Hol voltak még a Habsburgok a XII-XIII. században, amikor nagy számban jelentek meg a románok Erdély különböző vidékein? A Bihar-hegység, az Érc-hegység, Hunyad megye és a Fogarasi havasok magashegyi tájain megtelepedő románokat legelőször a királyi birtokokra hívták be. A magyar királyok bevételi forrásaik, magyarul adóbevételeik emelkedését várták és kapták a néptelen, addig hasznavehetetlen magashegyi legelők bérbeadásától. A XIII-XVI. században a vlach jog szerint élő románok, rutének, szlovákok és lengyelek telepítették be a Kárpátok és az Erdélyi-szigethegység magashegyi tájait.
A reformkor nemzeti önállósági törekvéseinek lázában elfeledte a magyarság a Szent Istváni intelmeket. A gazdasági felemelkedést hozó, de a nemzeti önállóságot feladó kiegyezés után nem működtek a nemzet önvédelmi reflexei. Olyan háborúba keveredett Magyarország, mely mások érdekeit szolgálta, mások sérelmeit volt hivatott orvosolni. Hiába emelte föl szavát az akkori értelmiség! Hiába ostorozta Ady Endre az akkori politikai- és közállapotot az 1909-ben írott versében:
Itt valahol, ott valahol
Esett, szép, szomorú fejekkel
Négy-öt magyar összehajol
S kicsordul gúnyos fájdalmukból
Egy ifjú-ősi könny, magyar könny:
Miért is?
És utána, mint a zápor
Jön a többi könny:
Miért is, miért is, miért is?
S nincs vége könnynek és miértnek.
Fölöttük hahota köszön,
Hahotája akik nem értnek
S akik sohase kérdik s kérdték:
Miért is?
És csöpög a könny:
Miért is, miért is, miért is?
És hömpölyög fönt a hahota,
Hogy soha, soha, soha.
Ennyi búsulással fényesen
Nyílnék meg az Ég,
Ahol csak Ég és okos üdvösség van
S itt nem elég.
Itt nem kell csak a könny
S itt valahol, ott valahol
Esett, szép, szomorú fejekkel
Négy-öt magyar összehejol,
Miért is, miért is, miért is?
Nem volt elég a józan ész. Nem volt elég a józanul gondolkodók féltő figyelmeztetése. A vész megállíthatatlanul söpört végig az országon. A vesztes háború után, az Osztrák-Magyar Monarchia fegyverszüneti megállapodást írt alá Padovában 1918. november 3-án. Két nappal később, november 5-én a szerb hadsereg megkezdte bevonulását a magyar területekre, a Szerémségbe, Szlavóniába, Bánátba, Horvátországba, továbbá Dalmáciába és Bosznia-Hercegovinába. November 8-án cseh csapatok lépték át a határt Nagyszombat – Trencsén térségében. November 9-én Románia hadat üzent a már nem létező Monarchiának, s akadálytalanul vonult a Tiszáig, majd a fővárosig, Budapestig. November 17-én az osztrák államtanács jelentette be területi igényét Nyugat-Magyarországra.
Mindeközben a tűzszünet és a Károlyi-kormány kötelezettségvállalása következményeként 300.000 magyar katona rekedt a frontvonalakon. Ennek a magyar hadseregnek a tűzereje tízszerese volt az országot megszálló szerb, román és cseh haderőnek.
A vesztes háború, az országot ért támadások sora, a területi szuverenitásunkat veszélyeztető Kis-Antant szerveződése sem volt elegendő figyelmeztetés a nemzet számára. A Kormány nem értette, hogy a területeket csak a hadsereggel lehet megtartani, amely sereget cserbenhagyta, a frontvonalakon rekesztette, akik közül 100.000 ember sohasem térhetett haza, hadifogolyként, idegen országban halt meg.
Az országot továbbra is a széthúzás, a káosz jellemezte. Egyedül a rövid ideig tartó Tanácsköztársaság próbálta menteni a menthetőt. A sikeres északi hadjáratban visszafoglalta a Felvidék jelentős részét. A belső ellenállás – amelyben jelentős szerepet játszott a kalocsai gatyásháború, melyet a trianoni tragédia szempontjából az eddigi felfogásoktól eltérően kellene értékelnünk – és a hazug nyugati ígéretek következményeként a Tanács-kormány próbálkozásai is elbuktak.
Az országban dúló politikai és társadalmi békétlenség elfeledtette a nemzeti érdekek föltétlen szolgálatát. A belső csatározásokkal párhuzamosan a szomszédos országok egységbe szerveződve, közös memorandumban nyújtották be a Magyarországgal szembeni területi követeléseiket a békekonferenciának 1920. február 6-án. Egyben tiltakoztak a magyar békeküldöttség által követelt népszavazás ellen.
A Magyarországgal kötött békeszerződést a versaillesi Nagy-Trianon-palotában írták alá 1920. június 4-én. Ez törvényesítette Nyugat-Magyarország, a Felvidék, Erdély, a Délvidék és Horvátország elszakítását. Az ország haderejét 35.000 főre korlátozták, megtiltották az általános hadkötelezettséget. Korlátozták a fegyvergyártást. Később megállapítandó jóvátétel formájában kötelezték Magyarországot az általa okozott háborús károk megtérítésére. A kereskedelemben a legnagyobb kedvezmény elvét kellett biztosítani a győztes hatalmak számára.
E békediktátum következményeként Magyarország területe – Horvátországot nem számítva – 283.000 km2-ről 93.000 km2-re, lakossága 18,2 millióról 7,6 millióra csökkent:
Ausztriához került 4.000 km2, 292.000 lakos, köztük 26.000 magyar.
Csehszlovákiához került 62.000 km2, 3,5 millió lakos, köztük 1 millió 72 ezer magyar.
Jugoszláviához került – Horváto. nélkül– 21.000 km2, 1,6 millió lakos, 465.000 magyar.
Romániához került 102.000 km2, 5,2 millió lakos, köztük 1.664.000 magyar.
Az aláírás percében a békeszerződés elleni tiltakozásul az országban megkondultak a harangok.
Hazám hajdani közepe
Maholnap határszéli város.
Ma nem tudjuk, hol a határ,
A kedvünk oly nagy, oly virágos;
A Holt-Kőrös is eleven:
Halat dobál a napsütésbe…
Minden mi él, úgy ünnepel,
Mintha százezer évig élne.
– írta Székely Dezső a Szarvasi nyár című versében.
Ezt, az idillinek tűnő nemtörődömségbe burkolódzó országot csak a trianoni trauma billenthette ki évszázados nyugalmából. A cselekvés lehetősége azonban elveszett. Minden próbálkozás, ami ezután következett, egyenesen vezetett a második világégéshez, melynek magvát a trianoni palotában ültették el azon országok vezetői, akik rövidlátó politikájuk eredményeként, büntetés gyanánt, kiszolgálták a Magyarországot körül vevő országok túlzó területi igényeit. A trianoni békeszerződést a korabeli Európában egyedül az akkor alakult Szovjetunió eszmei vezetője, Lenin nevezte igazságtalan, imperialista békének.
A magyar társadalmat a trianoni területvesztés ténye, a 3,5 millió magyar idegen országba kényszerítése ébresztette föl. A történelmi gyökerekből táplálkozó bús-magyar néplélek újabb táptalajt kapott. A revízióért kiáltó országot és annak népét bűnösként bélyegezték az eltelt évszázadban és bélyegzik ma is. Ilyen mérhetetlen igazságtalanságot azonban egyetlen nemzetnek sem kellett elszenvednie Európában. Éppen ezért senki sem értheti meg azt a mélyben gyökerező zsigeri fájdalmat, amely áthatja a magyar nemzetet.
Ha mi magyarok elfogadjuk a jelenlegi Európa határainak változtathatatlanságát, senki sem tilthatja meg nekünk, hogy nyíltan beszéljünk az igazságról, hogy nyíltan képviseljük igazunkat, hogy beszélhessünk sérelmünkről, hogy rámutassunk mások igazságtalanságára.
Senki sem tagadhatja el tőlünk ősi jussunkat, senki sem kérdőjelezheti meg a történeti Magyarország ezer esztendejét.
3,5 millió magyar nem önakaratából hagyta el országát. A trianoni palotában ülő politikusok a magyarok akarata ellenére, fejünk fölött, nemzetrészek között húztak új határt. Ezek az új határok szétválasztanak bennünket, de a mögöttünk tornyosuló 1100 esztendő figyelmez bennünket arra, hogy a magyar nemzet határoktól függetlenül alkot egységes egészet.
Ezért válhatott a trianoni szétszaggatás napja a magyar nemzet összetartozásának szimbólumává.
Ezekkel a gondolatokkal kérem az emlékező közönséget, hogy lelke mélyén hallja meg az 1920. június 4-én megkonduló magyar harangok zúgását.
Romsics Imre